A fal másik oldalán egy másik igazságot találhatunk – a párunkét

A fal másik oldalán egy másik igazságot találhatunk – a párunkét

Mi jobb számunkra? Ha saját magunkat életünk aktív irányítójaként éljük meg, vagy ha az események sodornak minket?

Annak van igaza, aki látja a másik részigazságát, és a sajátját is képes az igazság másik feleként kezelni. Jó hír, hogy a fal egyik oldala fehér, a másik fekete. Ha csak az egyik oldalát nézem meg, akkor nem látom a másikat, ami más színű. Egy fal két különböző oldala jól megfér egymás mellett.

Ugyanazt a mozit nézzük, és mást látunk

Ha egy mozi kapcsán mást látunk, akkor az is előfordulhat, hogy az élet eltérő területein is különbözőképpen látjuk az eseményeket. A valóság inkább megismerhető, ezért nem ugyanazt jelenti a világon minden ember számára. A munkából hazatérő férjet a felesége azzal fogadja, hogy még össze kellene szerelni a szekrényt, mert már 2 napja megvették. Az ő igazsága talán az lehet, hogy szeretne elpakolni. Örülne, ha rend várná haza a férjét, és nem kellene kerülgetni az félkész bútordarabot. Ő nem ért a szerszámokhoz, ezért szüksége van a segítségre. A másik igazsága pedig, hogy nehéz napjai vannak a munkahelyén, ma is nagyon fáradt, és nem képes további plusz munkára. Örülne, ha megkérdezné a párja, hogy milyen napja volt, hogy van. Ugyanazt látják, csak más irányból. Kinek van igaza?

Ha megnézünk közösen egy filmet, akkor szintén nagyon különböző élményeink lehetnek róla, holott ugyanazt láttuk. Ebben a korábbi élményeink, érzéseink is befolyásolnak minket: különbözőek vagyunk, más a fontossági sorrendünk is. Elvárni, hogy a társamnak is ugyanaz legyen fontos, mint nekem, nem célravezető. Inkább nézzük így: megfér egymás mellett mindkét igény, igazság.

Ami tanulható

Megtanulható és a hétköznapi életben is alkalmazható a családterápiának az igazság két oldalát vizsgáló szemlélete. A szakember sem ismeri a valóság miden részletét, nincs receptje arra nézve, hogy ez biztosan jó lesz a kliens számára. Inkább együtt tanakodnak arról, hogy mire lenne szükség. Közösen járják körbe a részigazságokat és a valóság különböző oldalait.

Ha kapcsolatainkban mi is a kíváncsiság és az érdeklődés erejével tekintünk a másikra, akkor megismerhetjük az ő részigazságát és cselekvő irányítói lehetünk saját életünknek. Tanakodhatunk róla, hogyan férhet meg egymás mellett, ami mindkettőnk számára fontos.

vasarnap.hu

Dobrai Zoltán

„Nehéz erről beszélnem, de szeretlek”

„Nehéz erről beszélnem, de szeretlek”

Emberi kapcsolataink egyik alappillére, hogy a jót feltételezem a másikról, és én is jó szándékú vagyok. Enélkül nehéz lenne az élet. Hogy is mehetnék ki az utcára, ha kételkednék abban, hogy az autósok megállnak a piros lámpánál?

Hiába minden jószándékunk, ha olykor magunkat is becsapjuk. Az egyik ilyen önbecsapásunk a bűnbakkeresés. „Ő a hibás, nekem semmi közöm hozzá”.

Miért van erre szükségünk? Sok oka lehet. Az egyik, hogy felmentéseket adjunk magunknak, vagy egy szeretett személy számára. Esetleg könnyebb lehet elviselni egy negatív érzést. Jobb ha a „bűnbak elviszi, elfut vele”. Talán összeegyeztethetetlen valami egy számunkra kedves emberrel, ezért inkább másra toljuk a kialakult helyzet okait. Az is előfordulhat, hogy az érzelmeinket nem fejezhetjük ki. Ezért keresünk bűnbakot, akit éppen megszórhatunk érzelmeink nyilaival. Neki talán nem fáj annyira, így nekünk is elviselhetőbb.

„A testvérem, azért sérteget engem, mert a szüleim nem engedték el a kirándulásra.” Szeretem a testvéremet, ezért összeegyeztethetetlen, hogy miért is sérteget engem. Könnyebb elviselni, ha a felelősségét inkább a szülőkre hárítom.

„Azért vagyok veled ilyen, mert a kollégáim …” Nem tudok úrrá lenni az érzéseimen, így inkább a kollégákat okolom.

Kettős becsapás

Másik ilyen észrevétlen becsapás a „kettős kötés” névre hallgató kommunikáció. Ez azt jelenti, hogy szavak mást üzennek, mint a test, az arcjáték. Gyanakvásra adhat okot és összezavarhat, ha az üzenet tartalma más, mint a csomagolása. Ezek érzelmileg nehéz helyzeteket idéznek elő. Nagyon megzavarja a kommunikációt. Becsapva érezheti magát a másik, mivel érzi, hogy valamelyik üzenet nem igaz. Ezzel a kommunikációval a közlő is be lesz csapva, mivel nem fog választ kapni arra, amit valóban szeretne üzenni.

Képzeljük el, hogy a közös ebéd közben a beszélgetőtársunk elnéz mellettünk, forgolódik. Néha a telefonját előveszi. Miközben azt mondja, hogy nagyon figyel és koncentrál arra, amit mondok neki.

Ezzel azt üzeni, hogy jelen van a beszélgetésben, vagy azt, hogy sokkal érdekesebb a külvilág és a telefon?

Az érzések

Az érzések nem rosszak vagy jók, hanem jönnek-mennek, vannak.

Az érzésekkel nem vitatkozunk, és nem minősítjük, hanem elfogadjuk őket.

Szabad lenniük olyannak, amilyenek. Ha beazonosítottuk őket, és el is fogadjuk a létüket, akkor a következő lépés az úgynevezett énközlés. Ez annyit takar, hogy nem azt mondom: te ilyen vagy olyan vagy, hanem magamról beszélek. A „már megint nem figyelsz rám” helyett: „szeretnék valami fontosat mesélni, ha látom a tekinteted, akkor könnyebb nekem”.

Hogyan mondjuk? A kommunikáció négy alapvetése is segíthet:

Ne túl keveset és ne túl sokat.

Mindig az igazat.

Arról, ami a témához tartozik.

Egyértelműen, egyszerűen fogalmazva.

A testünket még inkább bevonhatjuk a kommunikációba. Ha nagyon nehéz megfogalmazni a negatív érzéseket, akkor kéz a kézben is elmondhatjuk mindezt.Ezzel kifejezzük, hogy nehéz erről beszélni, de szeretlek.

vasarnap.hu

Dobrai Zoltán

Családban jól élni sokféleképpen lehet

Családban jól élni sokféleképpen lehet

Mint minden tudomány, a családterápia is hosszú utat járt be és ma is folyamatosan fejlődik. Több szellemi irány és mozgalom hatott a mai szemléletére. A sok szempont mind egy célt szolgál: azt, hogy a kapcsolataink jól működjenek.

A polgári kultúrkör kialakulásával egyre megszaporodtak a válások. Az 1800-as évek végén rájöttek, hogy a problémák a kibeszéletlenségből fakadnak. Hétköznapi emberekből álló önsegítő csoportok jöttek létre. Itt elmesélhették, hogy milyen örömeik és nehézségeik vannak. Már önmagában az is felszabadítóan hat, ha valaki meghallgat, figyel arra, amit mondunk. Ma is működnek különféle önsegítő csoportok. Közös bennük, hogy tagjaik az elfogadás, meghallgatás, figyelem mentén fordulnak egymás felé.

Az add tovább mozgalmak az ötvenes években nagyban hozzájárultak a kapcsolatok fejlesztéséhez. Úgy működtek, hogy egy idősebb házaspár továbbadta tapasztalatait egy fiatalabb párnak vagy egy új család számára, akik frissen költöztek a városba. Ez a fajta tapasztalatmegosztás szintén megkönnyítette a fiatal házasok életét. Ma ez a módszer leginkább az egyházi jegyesoktatásokban jelenik meg. Itt házaspárok adnak szellemi és lelki támogatást a jegyeseknek.

A szociális munka gyakorlatiasabb eszközei is sokat segítettek. A már képzett szakemberek úgy látták, hogy nem szükséges minden jelenségben a tudatalatti motivációkat és a kora gyermekkori traumákat keresni. Inkább figyeltek egy adott problémára, és a gyakorlati, gyors megoldást keresték.

Tankönyvi szabályok helyett sokszínűség

Az Egyesült Államokban az figyelték meg, hogy a párok nehézségei valamilyen formában a szexuális életükben is megjelennek. Észrevették, hogy erről beszélni is nehéz. Csak orvosi és tudományos kifejezéseket használtak, vagy virágnyelven kommunikáltak erről. Ennek hatására felkészült szakemberek segítették a párokat az intimitásuk megismerésében. Ekkor mindkét fél jelen volt, mivel a szexualitás két személy között jön létre, és nem elválasztható egyik a másiktól. Rájöttek, hogy nincsenek írott szabályok arra, hogy milyen a jó házasélet.

Hasonló felismerésekben segített a kultúrantropológiai szemlélet. Megváltozott az a hiedelem, hogy családban jól élni csak egyféleképpen lehet. Más kultúrák felfedezése arra irányította a figyelmet, hogy különböző módokon lehet jól élni az életet. Így lett ez a résztvevő megfigyelés a családterápia sajátja is. Kíváncsian, ítéletek nélkül és rácsodálkozással figyelhetjük meg, hogy mások másképp élik a hétköznapjaikat, és ez jól van így.

Máshol is arra a megfigyelésre jutottak, hogy sokféle család létezik. Azt vették észre, hogy a pszichés betegségből gyógyult a hazatérése után újra megbetegszik, holott ennek nem kellene így lennie. Így nyert teret az a felismerés, hogy a kezelés valamelyik szakaszába érdemes bevonni a családtagokat, mivel a családon belüli viszonyok hatnak a gyógyultra és vissza is.

A jelen személete

Mindezek alapján alakultak ki a rendszerszemlélet alapüzenetei: együtt élve folyamatos kapcsolatban vagyunk. Így hatunk egymásra, és ezért nem vagyunk szétválaszthatók. Mindez kölcsönös és folyamatos. Az bekövetkező eseményeket együtt hozzuk létre. A családi kapcsolatok és kölcsönhatások kerülnek a középpontba.

Kevesebb hangsúly esik az egyes személyek tulajdonságaira, az van a fókuszban, hogy a pár együtt mit hoz létre, milyen erőforrásaik vannak, mit csinálnak jól. Az effajta látásmódot mi is használhatjuk a hétköznapokban. Ha ezek pedig kevésnek bizonyulnak, akkor az elmúlt száz év fejlődésének köszönhetően ma már elérhető segítség. Mivel a kapcsolat olyan érték, amiért érdemes dolgozni.

vasarnap.hu

Dobrai Zoltán

A felmenőink élettörténete tudat alatt is befolyásol bennünket

A felmenőink élettörténete tudat alatt is befolyásol bennünket

Mindenkinek van története, s mindenki története családi történet is egyben. Ebbe beletartoznak a hiedelmeink, szokásaink, nem tudatos mintáink, működéseink, és ezek folyamatosan hatnak életünkre. A családunk történelme, története velünk van. A jó hír, hogy a történetet átírhatjuk, szerkeszthetjük, és másképp is mesélhetjük.

Identitásformálás a múltból

A család az állandóságát fenn akarja tartani, és továbbadni. Azzal tartja fenn, hogy egyik nemzedék a másiknak átadja a közös történeteket, szokásokat. Így biztosítják a család folytonosságának élményét, és alakítják tagjaik jövőre irányuló elvárásait. Identitást adnak. Eképpen működik a nemzet identitása is: a kisgyermek megismer számos magyar költőt, tudóst, történelmi hőst, és tudja, hogy az ország kétharmadát elcsatolták száz éve. Ha egyetértünk ezekkel, ha nem, akkor is meghatározzák a jelenünket, ahogy elhelyezzük magunkat a világban.

A szülők, nagyszülők anekdotái fontossá válnak a család számára, és sokféle üzenetet rejtenek. Akár azt, hogy a család erős, és bármit meg tud oldani, tehát mindig van remény, és soha nem adják fel, ami erőforrássá válhat a családtag életében. De üzenete negatív is lehet: a felmenők alkoholizmusa kihat, a következő generációnak is ez lehet a sorsa.

Az időtálló érzések

Önismereti munka során egy csoporttag elmesélte a nagymamájával folytatott beszélgetését. Megkérdezte, miért tárol olyan sok élelmiszert a kamrában? „Tudod, sosem lehet tudni…” – hangzott könnyed természetességgel a válasz. Mit jelenthet ez? A nagymama gyerekkorát a munkanélküliség miatt nagy bizonytalanságban élte le. Ha a szüleinek volt munkája, könnyebb volt a család ellátása, ha nem volt munka, akkor maradt, amit addig összegyűjtöttek. Ez az érzés mélyen megmaradt benne. Máig azt érzi, hogy „sosem lehet tudni”, holott már nincsenek olyan körülmények, amelyekre ez lenne az adekvát érzelmi válasz.

Egy másik közös munka során a kliens családfáját dolgoztuk fel. Úgy tűnt, hogy ott találhatunk segítő útmutatást a nehézségei feloldására. Elmesélte, hogy szülei sokat dolgoztak, szorgalmasak voltak, neki pedig szép gyerekkora volt. Felnőttként remek munkája lett, kedvelték a munkatársai, biztos anyagi helyzetben élt. Élvezte, amit csinált, mégis folyamatosan elégedetlenséget és bánatot érzett. A beszélgetések során kiderült, hogy felmenői mind kétkezi munkát végeztek. Az rögzült gyermekkorában, hogy a munka kemény és fizikai fáradtsággal jár. Megtudta például, hogy dédapja kovács volt. Rájöttünk, azért párosult mindez lelkiismeret-furdalással, elégedetlenséggel, mert azt tanulta meg fiatal korában, hogy „a munka az izzadságos, fizikai fáradtsággal jár”, számítógépen dolgozni és emberekkel beszélni nem lehet igazi munka.

Családfa másképp

Mindezek az élmények, megmaradt érzések így vagy úgy, de hatnak az életünkre. A családterápiás munka során alapvető eszköz a családfa közös feldolgozása. Itt arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen kapcsolatok voltak a felmenők között, milyen családi történetek, tulajdonságok kötődnek egy-egy sokat emlegetett rokonhoz, hol vannak homályos foltok, és vajon hogyan lettek homályosak. Hogyan hatnak ránk a korábbi relációk és emlékek a mindennapjainkban, valamint mit üzennek nekünk, és mit tanulhatunk ezekből.

Ami biztos, hogy nagyon sok erőforrás lehet bennük, amit érdemes megtartani. Ha pedig ezek nem segítik az életünket, hát átírhatjuk, és másképp is mesélhetjük!

vasarnap.hu

Dobrai Zoltán

Néhány szó mindarról, ami nem segíti a beszélgetéseinket

Néhány szó mindarról, ami nem segíti a beszélgetéseinket

A minap egy volt évfolyamtársammal sétáltam, és megkérdeztem tőle: „Szerinted, ha az emberek megtanulnának beszélgetni egymással, akkor ránk, segítőkre nem is lenne szükség?”. „Igen, úgy gondolom, hogy alig lenne dolgunk” – válaszolta.

Hol és miért is tanulunk meg beszélgetni? Elsősorban a származási családunkban, mert a család egy olyan rendszer, amely egyensúlyra törekszik. A stabilitás igénye és a változások hatása folyamatosan erre késztetik. Ehhez az egyik legfontosabb eszköz a kommunikáció. Méghozzá az együttműködő kommunikáció, amikor a problémákat a családtagok közösen oldják meg. Eközben elengedhetetlen a saját és a másik érdekeinek kölcsönös figyelembevétele.

Nem egyszerű feladat ez. Figyelni kell a saját és valódi igényeinkre, mindezt meg is kell érthetően fogalmazni. Ezzel együtt figyelni kell a másik szükségleteire. Ha ezt megértettük, megéreztük, akkor össze is kell hangolni ezt a kettő vagy több igényt. Egyik tanárom sokat idézett mondata jut eszembe a kommunikáció kapcsán: „a Jóisten két fület teremtett nekünk és egy szájat. Talán azért, hogy többet hallgassunk és kevesebbet beszéljünk”.

Vannak mondatok, amelyek biztosan nem segítik a beszélgetéseinket. Nézzünk meg néhány, talán ismerős fordulatot ezek közül egy egyszerű példa alapján:

Hazaér a férj a bevásárlásból, és örömmel közli, hogy megérkezett. Mindent sikerült megvennie, amit a feleség kért tőle. Nagyon elégedett és büszke magára, hogy teljesítette a küldetést. A feleség örül, nézegeti a termékeket majd jelzi a férjének, hogy valami nem stimmel: „Én nem ilyet szoktam venni, mindig elfelejted, hogy a másik fajta tejet szeretem” vagy „Soha nem jegyzed meg, hogy hol kell a legfinomabb pékárut venni”.

Te mindig… Te soha… Ezt nevezzük általánosításnak.

Valóban soha nem tudja a másik? Mindig ugyanúgy csinálja? Mit is akar kifejezni? Talán azt, hogy olyan mintha nem hallgatná meg a férj, hogy nem figyel rá, nem is igazán fontos számára.

A kommunikációnkon tudunk változtatni. Az első lépés, ha a feleség észreveszi a negatív és általánosító reakcióit, második lépésként pedig kifejezi a nemtetszését vagy épp a csalódottságát. Elmondhatja, hogy figyelmességet jelentenek az apró gesztusok, mert számára ezek a szeret jelei.

Hasonlóan akadályozza kommunikációnkat a gondolatolvasás.

Itt arról van szó, hogy a ki nem mondott vágyaink teljesülését elvárjuk. Többek között az anya gyerek kapcsolatból is fakadhat ez a minta. Csecsemőkorban szimbiózis van közöttük. Az anya folyton azt lesi, hogy milyen jelzéseket ad a gyerek, és igyekszik minden szükségletét kielégíteni. Másrészt lehet ez egy tanult viselkedésmódunk is. Felnőttként viszont megkönnyítjük a kommunikációt, ha megosztjuk vágyainkat, gondolatainkat.

Sorozatunk következő részében kommunikációnk további nehezítő tényezőivel foglalkozunk.

vasarnap.hu

Dobrai Zoltán

Mi születik felnőtt, szülői és gyermeki énünk találkozásából?

Mi születik felnőtt, szülői és gyermeki énünk találkozásából?

Minden énünket sajátos gondolkodás, érzések és viselkedés jellemzi, amelyek jól elkülöníthetők hanghordozásban, szavakban, gesztusokban. Tudva vagy tudattalanul szólhatunk felnőtt, szülői vagy éppen gyermeki helyzetből, és az üzeneteinket mindig valamely énállapotból indítjuk: életünk során mindegyiket elsajátítjuk. Attól függően, hogy melyiket szólítja meg a másik fél, különbözőképpen reagálhatunk. A legjobb, ha mindhárom pozícióval jól bánunk, és ezek közül a felnőtt énünk a legerősebb.

A szülői énünk kettős: értékel, minősít vagy támogat, és elismer: „illetlenség a másik szavába vágni”, vagy azt mondja: „nagyon jó vagy, támogatom a tanulmányaidat, bízom benned”. A szülői én tartalmazza a normakövetést, a parancsokat és az elvhűséget. Ezekre szükségünk van, azonban ha átveszi az irányítást, akkor több negatív reakcióra is képes: lebecsülésre, kritizálásra, általánosításra, kioktatásra és bűnbakkeresésre. Vagyis, ha a konfliktusmegoldást a szülői én veszi kezébe, akkor korlátolt döntések születnek.

A gyermek már sokkal inkább határtalan és nehezen dönt. Ez a részünk is több funkcióból tevődik össze. A kreatív gyermek bármit megtehet, nincsenek korlátai, intuitív, játékos, érzelmekkel teli. Ezek szintén fontos vonások, azonban, ha a gyermekkori én a meghatározó, akkor előkerül a gyámoltalanság, az önállótlanság, a lázadás, a gúny, az irracionalitás és a hisztéria. Az ellenálló gyermek dacolhat, és azt mondja a munkahelyen, hogy „persze, úgysem csinálom meg”, vagy nem vállal felelősséget a tetteiért. Az engedelmes gyermeki részünk pedig szófogadó, alkalmazkodó: „igen, drágám, már hozom is”.

A két énállapot között van egy kiegyensúlyozó: a felnőtt én. Ő a felelős a valóság objektív, racionális kiértékeléséért és a döntések megalapozott meghozataláért. Figyelmes, megfontolt, megoldásokat kereső és jó problémamegoldó. Szükségletei és igényei vannak vádak és minősítés helyett. Inkább magáról beszél, mintsem a másikat okolja. Azt mondja, hogy „úgy gondolom, azt szeretném, arra vágyom”. Ez a fajta kommunikáció jobban segíti a megértést. Ha pedig két felnőtt szerepből válaszolunk egymásnak, akkor abból valódi eredmény és igazi „találkozás” lehet. Ez a fajta „találkozás” tanulható és tanítható is. A környezetünk és gyermekeink számára is jó példát tudunk mutatni, ha ezt a stílust használjuk, ami leginkább így tanítható.

Láttunk már olyan vitát, amiben az egyik fél úgy viselkedett, mint egy kioktató szülő, a másik pedig úgy, mint egy sértődött gyermek? Ha tudjuk, hogy épp a gyermeki szerepben vagyunk, akkor könnyebben tudunk felnőni, hogy felnőttként higgadtan, önérvényesítően és megértően reagáljunk.

Kimerítő mindig felnőtt énállapotból nagyon megfontoltan és reálisan kommunikálnunk. Lehet néha a gyermeki énállapotnak is teret adni, hogy szabadok legyünk és játékosak. Szükség van a szülői pozícióra is, aki óv és figyelmeztet. A lényeg, hogy lássuk és tudjuk, melyik szerepbe kerültünk, és mikor melyikre van szükségünk!

vasarnap.hu

Dobrai Zoltán

tanacsadas

You have Successfully Subscribed!